Kis idő múlva azért Tóbiás csak kinyitotta a szemét. Nem történt semmi különös; előtte csillagképek helyezkedtek el, melyeket kiskorában is olyan nagyon szeretett nézegetni a kis távcsövével ott, a folyó partján. A különbség csak az volt, hogy most szinte testközelben voltak a csillagok és bolygók, egészen más perspektívából látta őket, mint eddig. Már maga az út is igen kalandos volt, hiszen csak álmodott efféle űrutazásról kisfiúként, ahogy az eget kémlelte, és elképzelte magát szkafanderben, amint kilép egy új, felfedezésre váró bolygó földjére, zászlót tűz ki rá, meghódítja.. Persze ezek csak gyerekes képzelgések voltak a múltban, de valami nagyon érdekes dolog folytán olyan nosztalgikus érzése támadt, lelkileg visszacsöppent a múltba, illetve az az érzés járta át a szívét, melyet akkor érzett, visszavágyódott gyermekkorába. mikor semmi gondja sem volt csak az, hogy időben hazaérjen, a szülei ne feddjék meg a sok kimaradásért, mert ő nagyon szeretett kint csatangolni az éjszakában, többnyire ilyenkor egyedül, és átadni magát a természetnek. olyan kellemes, nyugalmas érzés járta át, mintha hazatérne, nem foglalkozott azzal, mitől lehet ez, és nem nyugtalanította pillanatnyilag a jövő sem, pedig most aztán lett volna min aggódnia, hiszen ki tudja, mi lesz velük, ez az ismeretlen, Edvin névre hallgató lény hova viszi őt egyáltalán.. Aztán szeme lecsukódott, mintha álomba merült volna..
A Földön maradottak előbb csak csodálkozva összenéztek. Valami olyan látványra voltak felkészülve, amilyet a tévéből ismertek, hogy lassan felemelkedik az űrsikló, lángcsóva tör elő az aljából, és szépen a magasba emelkedik. Erre, csak szépen eltűnt, mintha egy igen erős vákuum kiszívta volna.
Mimiben kialakult egy félelemérzet, egyáltalán nem érezte magát biztonságban. Szinte észrevétlenül vándorolt a keze a Geriébe, és kulcsolódtak össze ujjaik. Valahogy a fiú sem lepődött meg ezen, olyan természetesnek érezte. Nem sok ideje volt mostanában gondolkodni, hiszen nagyon felgyorsultak körülöttük az események. De most, ebben a pillanatban érzett valamilyen őrlődést a lány iránt, amit bizony már nagyon régen fedezett fel önmagában. Eleget csalódott lányokban, és az utóbbi elég fájdalmas volt ahhoz, hogy úgy döntsön akár tudat alatt is, hogy neki már csak játékszernek kellenek a lányok. Valami csúnya dolgot akart megbosszulni, vagy csak visszaadni nekik. Olyasvalamit, amit mástól kapott, és az ügyben teljesen ártatlannak visszaadni. Sajnos sokakban megvan ez a tulajdonság, hogy múltban elszenvedett dolgokat olyanokon megtorolni, kik jóval később léptek be az életükbe, és semmi rosszat nem követtek el ellenük. De most a sok történés miatt nem is igazán tudott gondolkozni a fiú, tudat alatt csak az a megérzés irányította őt, hogy talán van itt valaki, akivel viszonzásra találhatnak érzelmei. A félénk Mimi sem igazán gondolkodott semmin, amikor megfogta a kezet, csak nagy szüksége volt támaszra ezekben a nehéz percekben, mert azért eléggé kimerítették mindnyájukat az események. De sajnos nem volt megint idejük ezzel foglalkozni, mert autózúgás ütötte meg fülüket, és Mimi az előttük álló épület világos falán kék-piros vibrálást vélt felfedezni.
"Nincs mitől tartanod, kislány. Ha megtaláljuk Aldent, minden megoldódik, majd meglátod. Mint már mondtam, harcosok vagyunk. Sajnos nem az átlag, amiről esetleg hallottál, olvastál már, nekünk közös az erőnk, ikrek vagyunk. Nem testvérekként kell elképzelned minket, és nem is ezen az alapon vagyunk ikrek. Így lettünk kiképezve, és Mesterünk, Santos így adta nekünk az Erőt, mellyel együtt rendelkezünk, ketten alkotunk egy egészet. Ha őt ki tudjuk szabadítani, akkor neked is tudni fogunk segíteni. Tudom, hogy nem hiszel nekem, de nem adtam okot a kételyre, gondolj csak erre!"
Valószínűleg "meghallotta" Liana kételyeit, félelmeit a kígyó, és ezért mondta ezeket. Liana sem mindig tudta burokba zárni gondolatait sajnos, így volt, ami kiszivároghatott agyából. Még mindig nem volt abban teljesen biztos, igazat mond-e Eldos, de már annyira benne volt az eseményekben, hogy nem volt semmi egyéb választása, mint szívét-lelkét beleadva kutatni Alden után, ki remélhetőleg egy létező személy, és ha megtalálják minden úgy lehet, mint ahogyan a kígyó ígérte.
62.
Mimi hátrafordult, és meg sem lepődött a látványon: rendőrautó állt mögöttük, de nem is volt sok idő a csodálkozásra, mert hamarosan kiszállt egy barátságtalan arcú járőr a kocsiból.
- Mit is keresnek önök itt, ezen a lezárt és elhagyatott iparterületen? - kérdezte. - Továbbá felkérem önöket, hogy papírjaik bemutatásával igazolják magukat!
Egymásra néztek, de nem volt mit tenni. Ki-ki a zsebében, táskájában kezdett el kotorászni.. Miminél ott volt a retikülje, Anya ezt otthon hagyta, és természetesen nem is volt nála semmi irat. Era úgyszintén, de a többiek tudták magukat igazolni.
- Sajnos magukat meg kell bírságolnom, mindjárt kitöltöm a csekket, és a bírság díja emelkedik, ha három munkanapon belül nem mutatják be az iratokat a rendőrőrsön. - Nem úgy tűnt, mintha valóban annyira sajnálná a dolgot, mintha még valami vigyor is játszott volna a bajsza alatt. - És nagyon örüljenek neki, ha nem viszem be önöket! Ez magánterület, ahol tartózkodnak, és bizony kíváncsian várom a meséjüket, mit keresnek itt!
Mindenki Apára nézett, egyszerűen nem tudta senki, mit lehetne erre válaszolni. Az igazat valószínűleg hiába mondanák, hiszen ki a fene hinné el? Hogy UFO-k után kutattak, és egyik társuk el is utazott a világkörüli útjára! De Apa megint kivágta magát, legalábbis úgy tűnt.
- Vigyen csak be nyugodtan, még meg is köszönném. Én egyből Hadász századoshoz fordulnék vagy Kolonics felügyelőhöz, azt hiszem érdekelné őket, amit tudnánk mesélni.
A rendőr előbb meglepődve nézett rá, majd kicsit felháborodott:
- Micsoda szemtelen magatartás ez hivatalos közeggel!?
(- Hát ez az, közeg, talán szigetelőanyagnak megteszi - így Geri Mimi fülébe, aki felvihogott, de a rendőr szerencsére csak a kacajt hallotta meg, azt nem, minek hatására született.)
- Mi olyan vicces, ifjú hölgy? Amiért voltak iratai, azért még nyugodtan elő is állíthatom!
- Semmi sem, uram.
- Akkor ne vidorkodjék itt, ha kérhetem, sajnos túlságosan is komoly a helyzetük. - Aztán Apához fordult:
- Ha komolyan gondolta, szálljon csak be az autóba, és beviszem a századoshoz.
- Sajnos nem mikrobusszal van.. - mondta Apa sajnálkozó hangon, de a háttérben sajnos Károly felnevetett.
- Lehet mindjárt nem lesz olyan sajnálatos, ha továbbra is a bolondját járatják velem! Most innen kikísérem magukat, és remélem, hamarosan találkozunk az őrsön, ahol bemutatják az igazolványokat, és szépen elmesélik, mi történik itt, különben elő lesznek állítva! - fitogtatta előttük hatalmát, miközben nagy nehezen kijutottak az útra, aztán ott is hagyta őket.
Lassan haladtak a folyosón. Hamarosan egy vaskos ajtó elé értek, ahol Eldos megálljt parancsolt. Liana benyitott a helyiségbe; az ajtó minden ellenállás nélkül kinyílt. Puritán kis szoba volt mögötte, már amennyire a lámpás fénye láttatni engedte azt. Egy ágy és egy asztal volt látható, ezek is afféle középkori bútordarabok. Liana nem is tudta, melyik hely a félelmetesebb; "oadát": az ultramodern, vagy ez a visszamaradott.... Mivel senki sem tartózkodott bent, így becsukva az ajtót tovább is indultak felfedető útjukon. Hamarosan egy elágazáshoz értek, bal kéz felől egy lépcső vezetett le, a mélybe.
"Azt hiszem, ez lesz az." - szólt a lány agyában a kígyó. Ezt Liana is sejtette, és még félelmetesebbnek ígérkezett a kaland, hogy bemennek a felszín alá, egyre sötétebbe.
"Mostmár muszáj végigcsinálni, kislány." - természetesen Eldos azért tudta, érezte a lány félelmeit. Ő sem jókedvében volt itt, és neki sem tetszett túlzottan a körülmény, de meg kellett találni Aldent, nélküle örökké kígyóbőrben maradhat ezen a bolygón.
63.
Liana összeszedte bátorságát, és elindult lefelé a lépcsőn. Arra gondolt, hogy ebben a szituációban lehet Eldos még szerencsés is, mert kígyóbőrben van, talán ilyenkor könnyebb a túlélés..
"Nehogy azt hidd, oly jó kígyónak lenni.." - Így Eldos meghallván a gondolatot. "Lehet ez esetben biztonságosabb, de nagyon nem jó."
"Elhiszem.." - felelte Liana, de közben azért oda kellett koncentrálnia a környezetre is. Sajnos most nem éppen kellemes társalgási idő volt a számukra, hiszen eléggé veszélyes helyzetben voltak, legalábbis a lány idegei már pattanásig feszültek.
Elég sokáig lépegetett lefelé lépcsőfokról lépcsőfokra, mire úgy tűnt, elérték a következő szintet. Illetve az úgymond alagsort, hiszen szerencsére lejjebb már nem lehetett menni ennél. Elindultak bal felé, csak így találomra, hiszen ismeretlen terepen voltak. Csak reménykedni mertek benne, hogy talán jó irányba haladnak, és csak megtalálják Aldent. Ami egyre valószínűbbnek tűnt, mert úgy nézett ki, hogy tömlöcök vannak itt, afféle várbörtön feeling volt, legalábbis Liana ezt érezte azok alapján, amit eddig filmeken látott. Itt már nem volt szükség a lámpásra, mert égtek a fáklyák a falakon. De talán még félelmesebb volt a helyzet, mert ez azt bizonyította, hogy itt tartózkodik valaki, tehát még óvatosabbnak kellett lenniük, ami nem volt könnyű, sőt lehetetlen, hiszen egy viszonylag kivilágított folyosón ugyan hova bújhatnának el? De hamarosan ezt is megtudták...... Mivel egy igen fura szerzet jött velük szemben a folyosón. Még nem pillantotta őket meg, de várható volt sajnos, és Liana most kezdett csak el félni, mit félni, rettegni! A lelke mélyén belegondolt abba, hogy mi lesz, ha elkapják őket, és ő is ide lesz bezárva ebbe a rettenetes börtönbe? Eldos a fal mellé húzódott, mint egy kaméleon, alig volt ott látható az árnyékban. Liana is a falhoz lapult, közben azt kívánva, bárcsak beépülhetne a falba, vagy válna szellemmé, hogy áthatolhasson azon testetlenül. És lőn! Hirtelen egy ismeretlen helyiségben találta magát, előbb nem értette miként került oda. De aztán már kezdett rájönni.. Hogy talán a kívánsága meghallgatásra talált valahol, és a fal túloldalán helyezkedik el. De nem volt már megint ideje elmélyülni ebben a gondolatban, mert megzavarták benne.
"Ki vagy te?"
Rémülten pillantott hátra, szerencséjére a lámpás még mindig a kezében volt, ráadásul el sem aludt. És megállapította magában, hogy lehet, ezek még a középkor előtti idők, már abban sem volt biztos, nem-e valami időutazáson ment keresztül? A falhoz láncolva, igen; béklyóban volt egy ember! Lehetett olyan 60-70 éves is; idős volt már. De ő is gondolati úton kommunikált.
"Nagyon messziről csöppentem ide." - válaszolta. "A Föld nevű bolygóról. Egy Alden nevű embert (?) keresünk, egy harcost." Közben az is tudatosodott benne, hogy legalábbis egyelőre Eldost elvesztette.
"Sohsem hallottam ezt a nevet. Én Nikkus vagyok, és hosszú-hosszú ideje sínylődöm itt, a felszín alatt. Eddig még sohasem keveredett ide látogató. Én úgy véltem, nincs is itt senki más azokon kívül, kik néha étket vagy vizet dobnak elém."
"Értem. És miért vagy itt? Ez börtön?"
"Nem tudom, mi. Én egy Lakoş nevű bolygóról származom. Eljöttek értem, és elhoztak ide, nagyon sokat szenvedtem. A hazámban mágus voltam, de jó ideje nem működik már a varázserőm, vagy kioltották, vagy a szörnyű körülmények tették ezt velem. Mindenesetre nem merlek arra kérni, hogy szabadíts ki innen, mert talán az volna a legokosabb, ha menekülnél innen minél gyorsabban!"
Liana gondolt egyet.. kettőt. Majd az öreg mellé lépett.
"Jó lelkűnek tűnsz a számomra, Nikkus." Majd megfota az öregember igen vékony, csontosra fogyott csuklóját, és lehunyta a szemét. Azt képzelte, hogy az érintésétől, szorításától porrá omlik az a szörnyű vasbilincs, és ki tudja szabadítani az öreg mágust. Nagyon megsajnálta őt, és valami oknál fogva már e rövid ismeretség hatására is jobban kezdett benne bízni, mint a kígyóban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése