46., 47., és 48. részek

46.

- Mint bizonyára rájöttetek már, én sem az emberi fajt képviselem - kezdett bele mondókájába Edvin. - De, hogy megértsetek, sok mindent kell tudnotok rólam, rólunk. Lehet, hogy el fog húzódni a történetem, de erre rá kell szánnunk az időt.
- Azt hiszem, e helyzetben éppen másunk sincs, mint temérdek időnk - mondta Apa. - Hallgatunk.
És a fiú (fiú?) belekezdett..
Igaz, hogy ő sem ember, de egészen mást képvisel, mint Lodorum és "bandája". Ha leegyszerűsítve szeretnénk megfogalmazni, úgy is mondhatnánk, hogy Edvin a jó, Lodorum a rossz. De természetesen ez azért nem ilyen egyszerű. Lodorumék eredendően egy Nippet nevű bolygóról származnak. Szerettek volna mindent meghódítani, amit csak tudnak, leigázni mindenkit, aki útjukba kerül. Így kötöttek ki több száz vagy tán ezer évvel ezelőtt Edvin bolygóján, a Kaiaroson. Sajnos abból a fajból, az educains fajból, melyből Edvin származik, igen kevesen élték túl ezt az ősi ellenségességet, háborút, melynek a gyökerei olyan mélyek, hogy ember azt fel nem foghatja. Lodorum faja, a slikkomerc is igen nagy múltra tekint vissza. E faj szívós, rengeteg mindent kibírt már. Az educains faj érdekessége az, hogy mint látjuk, alakváltó, képesek szinte akármilyen faj küllemét, tulajdonságait felvenni, magukévá tenni. Talán ezek után sikerül megértenünk, miért tudott Liana kommunikálni egy nagy macskával, vagy egy pókkal, igaz? Edvin a Földön semmi másért nincs jelen, mint azért, hogy ezeket az "eltévedt" slikkomerc fajokat összeszedje, esetleg megsemmisítse. Az emberektől semmit sem akar, nem akarja bántani őket, elvenni valamit, semmit.... Nem erre hivatott.
- És Lianától mit akarnak akkor ezek mégis?
- Véleményem szerint a lányuk rendelkezik valamilyen számukra érdekes képességgel, amit ők sem értenek, de nagyon érdekelné őket. Hisznek abban, hogy ilyesmit el lehet venni egy alanytól, vagy esetleg ráruházni arra. Esetleg neki van vagy volt ilyenje? Vagy valamiben másabb, mint a társai?
- Mi úgy tudjuk, valamikor, évekkel ezelőtt a lányunk ezektől kapta a képességét.. - kezdte Apa.
- Biztosan benne? Nem csak szunnyadt ez, tehát megvolt benne az előtt is? Mert ahogyan ismerem őket, nekem inkább az gyanús, hogy most szerették volna elvenni tőle, mert ez nekik is nagyon jól jönne!
- Istenem..... - sóhajtotta Anya.
- Mondom én, hogy szupercsaj! - kotyogott közbe Tóbiás is.
A többiek is érdeklődéssel hallgatták az elbeszélést.
- És te esetleg tudsz tenni valamit annak érdekében, hogy megtaláljuk a lányunkat? - kérdezte Apa.
- Megpróbálok segíteni, igen. Talán visszavitték a Kaiarosra, ha szerencsénk van. Leginkább ott tartózkodnak, de magukévá tettek már több bolygót is. Én főként a célból volnék itt, hogy megakadályozzam azt, hogy leigázzák a Földet is! Elárulom, hogy vannak még educainsok a Földön, tehát nemcsak én küzdök, hiszen kevés volnék én ahhoz. Sajnos ígérni semmit sem tudok, mert ez a csata bizony ősi közöttünk, és talán sosem lesz vége. De nagyon szeretnénk, ha nem kapnák meg az egész világegyetemet, mert annak beláthatatlan következményei is lehetnek, ha az ő fajuk áraszt el mindent!
Edvin hallgatósága megborzongott. Nem gondolták volna ők, hogy ekkora veszély fenyegeti őket, és a világukat. Sajnos a dolgok nem olyan egyszerűek, mint azt képzelték. Ők a legnagyobb problémának azt gondolták, hogy Liana "elveszett". De, hogy a többi ember is veszélyben lehet.. Arra senki sem gondolt..... eddig.
- És akkor mi mit tegyünk? Mit tehetünk? - kérdezte Anya.
- Azt hiszem kellene egyelőre valaki ide úgymond testőrnek - mondta Edvin. - Talán sikerül elintéznem, és hát.. Talán azt is, hogy megtaláljam a lányukat, és visszajuttassam a családjához. Csak ahhoz azt hiszem meg kell még küzdeni pár ellenséggel, nagyon úgy tűnik. De....
Eszmefuttatását Era sikolya szakította félbe:
- És a főellenség itt is vaaaan!

47.

Mindenki az ajtóra nézett. És valóban! Úgy tűnik, az a valami találta meg őket, ami az ál-Lianából lett még kint, a kertben. Csak azóta még változott, és Mimi még jobban rettegett, mint akkor, amikor megpillantotta az autóból hátrafordulva. Hüllőszerű volt, vagy inkább sárkányhoz hasonló, de olyan valami, amit emberi szem nem látott még, és fel sem nagyon tudott fogni. Az ajtón nagy nehezen fért csak be, mert azért bepréselte magát. Roppant méretű testét pikkelyek fedték, egészen sötétbarna színben. Tekintete félelmes volt, elborult, állati, mely ragadozót juttat az ember eszébe, és persze az alatt a pár másodperc alatt, míg Era farkasszemet nézett vele, tudatosult benne, hogy valószínűleg ez a valami meg akarja enni őt. Talán azért is van ilyen érzése, mert ez egy ősi félelmünk, hogyha nálunknál jóval nagyobbal akadunk össze, akkor ez történik. Elvégre állatnak volt tekinthető, tehát fegyvertelen; az ő fegyverzete a foga, a karmai, vagy esetleg valamilyen méreganyag, melyet a teste hordoz. Legalábbis az ember így gondolja és érzékeli az ösztöneiben. Nem merült fel senkiben az a gondolat, hogy elrabolhatja őket, pedig ne feledjük, alakváltóval állnak szemben hőseink, és nem földi lénnyel, tehát bármi elképzelhető, olyasvalami is, melyre még álmainkban sem gondolnánk. Lábujjai hosszú karmokban végződtek, melyek kopogó hangot adtak a parkettán, amint belépett, egyébként érdekes, mert méreteihez viszonyítva egészen légies volt a közlekedése, nem érződött az a több mázsa súlya. Edvin tudta, igen hirtelen kell most cselekedniük. Pillanatokon belül az ablakhoz terelte a társaságot, ők bíztak benne, mert mit tehettek volna.
- Gyorsan-gyorsan, meneküljetek ki a házból! - kiáltotta a fiú.
Sajnos eléggé bepánikolt mindenki, ami ebben a szituációban egyáltalán nem csoda. Apa ment elöl, és ahelyett, hogy kinyitotta volna a duplaszárnyú ablakot, az egyszárnyút tárta ki, és a szúnyoghálót egy mozdulattal tépte le, és kiugrott a hűs, későőszi levegőbe. Őt követte Anya, Era, Mimi, Geri, Károly és Tóbiás. De nem ugrottak járműveikhez, mert belefáradtak már. Úgyis akárhol is vannak, ezek a lények megtalálják őket, így semmi értelme örökre menekülni előlük. Kintről figyelték, mi történik a házban, Anya hangosan sírt; már mindent siratott. A lányát és az otthonát is, mely a szeme előtt amortizálódik le, lassan már semmije sem marad, semmije.. Apa próbálta magához vonni, csitítani, de erő nem nagyon volt már benne sem, ennyi sok szörnyűség megtapasztalása után. Persze a pánikot az is okozta, hogy érezték, még az elején vannak az egésznek, és még ezeknél is nagyobb szörnyűségeket is át kell élniük, ha egyáltalán átélik.
Az ablakon hirtelen érdekes kékeszöld fény szűrődött ki, nem értették, mi történik odabent, de ki tudja, lehet jobban jártak vele, hogy nem látták. Aztán valami hang, amely nem emberi, nem állati volt, mert nem erről a világról származott. Nem volt hangos, de mégis az agyuk mélyére hatolt, és a lelkükbe rágott, olyan iszonyatos hang volt, melyet örök életükben magukkal fognak vinni, és a legfélelmetesebb álmaikban fog majd előjönni ez után.
Geri magához ölelte Mimit, aki remegett a félelemtől.
- Nyugi, cica.. Egyszer vége lesz ennek, hidd el, egyszer megsemmisülnek, és élhetjük tovább a kis unalmas életünket, amiről már tudjuk, mennyivel jobb, mint ez!
Mimi hálásan simult karjaiba. Rettenetesen félt, talán még soha ennyire.. Tóbiás is csak rájuk nézett, de az ilyenkor megszokott gúnyos megjegyzése elmaradt, ebben a helyzetben már neki sem volt kedve viccelődni. Kilátástalanná vált az egész életük és jövőjük, ilyenkor az ember egy kicsit megjuhászosodik, megcsendül, és elgondolkodik talán még az egész életén is. Hogy még mi mindent megtehetett volna, és mindez most megszakad, talán az életével együtt. Merengéséből hangos robaj zökkentette ki. Ők a nappali ablakán át menekültek ki, és az azzal szomszédos kisebb szoba ablaka keretestől kiszakadt, és kirobbant az utcára. Annak helyén az előbbi szörny repült ki szinte, és azt egy még hatalmasabb szörny követte, mely szintén pikkelyes volt, csak zöldes színű, és a szeme aranylóan csillogott a sötétben.

48.

Mindenki megdermedt. Hogy mi? Még egy szörny került elő a "másvilágról"? Hát hányan vannak ezek!? Az első lény menekülőre fogta. A második megállt pár pillanatra, és az utcán szobrozó csapatra nézett. Furcsa.. Aranyló szemébe nézve Era értelmet vélt felfedezni, mintha látta volna már valahol ezt a tekintetet. De körülbelül ennyi volt, aztán üldözőbe vette a másikat, és az utca végén utol is érte. A két rém egymásnak esett. Érdekes, hangokat nem hallattak valami különleges oknál fogva, némán dulakodtak az utcai lámpák fényében.
Mimi Gerire nézett:
- És most mit tegyünk?
- Én visszamegyek a házba - jelentette ki hirtelen Tóbiás. - Szerintem nincs már ott senki.
- És Edvin? - kérdezte Károly.
- Edvin.. Te ennyire sügér vagy? - válaszolta Tóbiás. - Éppen ott küzd a sarkon!
Erre nem is válaszolt Károly. Tóbiás pedig tette azt, amit mondott: odament a kiszakadt ablakkerethez, és azon keresztül lépett be a házba.
- Azért vigyázz ám, fiam! - hallotta maga mögött Apa kiáltását.
Természetesen semmit és senkit sem talált a házban. Ez is bizonyította, hogy valóban Edvin volt a másik, és, hogy úgy tűnik, ő is valamilyen alakváltó lény. Aztán hamar meg is unta a benti sétát, és kiszólt az ablakon:
- Szerintem térjünk vissza, idebent azért jobb idő van! És elkezdhetünk tanakodni, hogyan tovább.
A többiek szót fogadtak, hiszen mint azt már megbeszélték a korábbiakban is, máshol sincsenek nagyobb biztonságban. Ráadásul a két küzdő lény is kikerült a látóterükből. Valószínűleg csatájukat nem a nyilvánosság előtt szándékozták megvívni.

Liana nem igazán tudta már, mi történik. Arra emlékezett csak, hogy Geriék kis weekendházában vannak. Éppen elalváshoz készülődtek, sötét volt a kis szobában, mikor hirtelen jelent meg előtte valami. Nem is tudta ő meghatározni, hogy micsoda. Egy árny, ki azt sugallta, vele kell mennie, de nem emlékezett rá még most sem, hogy miért. De vele ment, és most itt van. Itt: valami kis sötét zugban, ahol még felülni sem nagyon lehet. És ez biztosan nem álom, és az is biztos, hogy nem Gerék bungalója. Nem igazán tudott felülni sem itt, mintha meg lett volna kötözve. Olyan deja vu érzése támadt, és ez most valahogyan egyáltalán nem volt kellemes, mert azt juttatta eszébe, amikor arra az ágyra szíjazva ébredt kitéve az idegenek kénye-kedvének. És tudta, hogy már megint ugyanabban a helyzetben van, csak most valahogyan egyáltalán nem biztos, hogy lesz megmentője, hiszen Tóbiás már biztosan nem tud majd itt teremni, hogy segítsen neki. Hirtelen rettenetes érzés szállta meg, ami a gyomrában fészkelő a szörnyű gyomorideg és az elveszettség érzése. Már-már ott tartott a gondolataiban, hogy sokkal jobban járt volna, ha meghal. Sokkal inkább az is, mint ezek hogy kísérletezzenek rajta. Mert ugyan mi mást akarhatnának tőle? Hiszen ők maguk sokkal fejlettebbek, a képességet is rég visszavehették volna tőle, amit azon a több milliárd évvel ezelőtti éjszakán adtak neki - ne feledjük, Liana abban a hitben élt, hogy a földönkívüliek adománya volt az a pár különös képesség, amivel rendelkezik.
Merengéséből egy hang szakította ki, mely a semmiből sejlett elő az agyában:
"Üdvözlünk újra köreinkben, kisasszony. Ezúttal nem fogsz olyan egyszerűen megmenekülni tőlünk csak akkor, ha mi is úgy akarjuk."- ismerte fel Lodorumot.
"De mit akartok tőlem?"
"Van valamid, ami kell nekünk, mert érdekes és értékes, felhasználható dolog a számunkra."
"Akkor miért nem vettétek már el rég.."
"Nem olyan egyszerű dolog az. Szinte biztos, hogy az életedbe fog kerülni az elvesztése, bár az minket nem érdekel. Csak az, hogyha kicsit balul üt ki a dolog, akkor nem sikerül elvenni, úgy hunysz el, és akkor mindketten veszítettünk. Persze te csak vesztes lehetsz ebben az ügyben."
"Az még ki fog derülni."
"Ugyanmár, nem vagy te egy Houdini!*"
"Ha már ilyen jóban vagy a kultúránkkal: ki tudja, talán van egy szabadulós képességem is?" - kérdezte gúnyosan Liana.
Válasz nem érkezett, a zárt térben csönd uralkodott.

* Harry Houdini (1874 - 1926) Minden idők legnagyobb szabadulóművésze.