16.
Mimi reszketett, mikor mondandója végére ért.. Eleinte főleg a félelemtől, mi lesz ezután, ezek úgyis megtudják, hogy beszélt. Viszont az ember gyengébb, mint az űrlény, ugyan hogy is tudnának bármit is tenni az emberek, miért is félnek tőlünk..? Aztán kicsit meg is könnyebbült, mert kiadta magából a nagy titkot. Levente egy pillanatig sem kételkedett a szavában. Hiszen ő is látta, amit látott. És természetesen ő sem tudta, mit lehetne tenni..
- Nem ismerünk egyetlen űrlényt sem, hogy a segítségünkre siessenek. Egyszerűen belebolondulok ebe a tehetetlenségbe!!
- Én is.. De ha rajtam vezeted le a dühöd hidd el, semmivel sem lesz jobb.
- Tudom. De mit tehetnénk?
- Azt hiszem semmit - nézte a földet szomorúan Mimi - Hidd el, engem ugyanúgy nyomaszt ez az egész! Mert én is úgy éreztem, végre találtam egy normális barátnőt, erre.....
- Hát én is ilyesmit éreztem. Olyan helyes, normális lány!
- Hacsak nem látogatnak meg valamelyikünket megint ezek.. Mi nem tudunk utánuk menni és semmi ilyesmi, az a legnagyobb baj!
- No mindegy.. Illetve nem mindegy, de most én lelépek. Úgysem tudunk mit tenni. De ha történik valami, majd értesítjük egymást! - ezzel Levente kisétált az ajtón.
Apa lefékezett az őrs előtt. A portánál bejelentette, hogy Hadász századost keresi. Hamarosan Hadász előtt álltak, mindhárman.
- Kaptunk egy érdekes üzenetet a lányunktól az éteren keresztül - kezdte Apa - talán meg kellene nézniük.
A százados sokáig tanulmányozta a képet Apa laptopján, és természetesen le is mentette magunknak.
- Megpróbáljuk kielemezni, honnan jöhetett ez a kép esetleg, hátha valamilyen nyomon végre el tudnánk indulni - mondta.
- Szerintem fölösleges - szólalt meg Era - hiszen az űrbe úgysem tudnak még önök sem utána menni, hogy visszahozzák - fejezte be elkeseredetten.
- Esetleg maga tud valamit, kiasasszony? - kérdezte Kolonics felügyelő, aki közben csatlakozott hozzájuk - Mert ha igen, ideje volna végre mindent elmesélni! - húzta fel a szemöldökét.
- Nem tudok egyebet mondani, mint amit már tudnak.. Sajnos.
- Hát jó. Köszönjük, hogy bejöttek, és ezt a képet átadták. És ismételten felszólítom önöket, ha bármi történik, ami összefüggésbe hozható a történtekkel, jelentkezzenek! Bármi fontos lehet! - búcsúzott tőlük a százados.
Hazaérve a ház előtt egy fiút láttak, aki előbb nem volt ismerős, de mikor hátranézett már igen..
- Liana új barátja, vagy ki.. - szólalt meg Anya.
- Nem a barátja, ez egy bunkó! - mondta Era.
Miközben kiszálltak a kocsiból Apa már érezte, el kell hajtania melegebb éghajlatra ezt a gyereket.
- Sajnálom fiam, Liana hosszabb időre eltávozott a városból, így jó volna, ha nem caplatnál errefelé, így is van éppen elég bajunk!
- Ne olyan hevesen, uram! - szólt Tóbiás - Segíteni szeretnék, azért vagyok itt! Lehet, hogy a múltkor kissé hm, arrogáns voltam, de nemrég értesültem a történtekről. A lányuk mély nyomot hagyott bennem - vigyorgott kicsit pajzánul - de higgye el, csakis segítő szándék vezérel! Amatőr UFO-kutató vagyok afféle hobbi szinten ugyan, és mi van, ha van valami tippem, ilyesmi, hmm?
- Gyere be, de ha csak valami gagyi marhasággal akarsz minket lóvá tenni, kihajintalak a házamból, az már biztos! - mondta Apa, akinek nem könnyű a bizalmába férkőzni főleg olyankor, amikor baj van.
17.
Tóbiás kényelmesen helyet foglalt a nappali süppedős foteljében.
- Nos, uram.. Lehet tanulatlan bunkónak tart engem, de talán valóban tudok segíteni. Tudja, szívemen viselem a lánya sorsát, és nem bánnám, ha az iskolában nem volna mellettem üres a hely.
- Térj csak a lényegre, fiacskám - így Apa.
És Tóbiás elkezdett beszélni. Apa először kétkedve hallgatta, mert úgy érezte, a fiú valami nagy butasággal áll elő, esetleg az a terve, hogy beférkőzzön a házukba, a bizalmukba, hátha Liana el sem tűnt vagy valami hasonló. Apa nagy türhőnek ismerte meg ezt a fiatalembert, mert a lánya így állította be. Előbb annak is tűnt, bumfordi, bunkónak, de ahogyan beszélt, az végülis egyre érdekesebbé vált. A vége az lett, hogy kezet fogtak egymással, és Apa megígérte, délután átnéz a fiúhoz, megnézi mit akar az ajánlani, csak délelőtt még dolga van a munkahelyén, hiszen a lánya eltűnése miatt az élet még nem állt meg Kőhalmán.
Liana lassan sétált vissza a tisztás felé. Végülis arra jutott, hogy kiélvezi még itt az élete hátralévő fejezetét, aztán lesz, ami lesz. Menekülni, bujkálni feleslegesnek érezte. Úgy vélte, ezeknek itt van olyan fejlett technológiája, hogy megtalálhassák őt, ha elrejtőzik. De ezen továbbmenve.. Mi értelme volna elrejtőzni? Milyen életet kezdhetne ebben a világban, ahol nincsenek emberek? Hiszen csak az volt a vágya, hogy egyszer még megláthassa a Földet, hogy emberek közt lehessen, mi több, a barátai között. És ez sajnos egyre elérhetetlenebb messzeségbe kezdett tőle kerülni. Szeme előtt lassan kezdtek fénypászmák látszani felülről, ahogy ritkult az erdő. Kint még mindig ragyogó napsütés volt, pedig úgy érezte, mintha már napok teltek volna el azóta, mióta eltűnt a fák rengetegében. De nem tudhatta azt sem, vajon itt miféle időszámítás létezik. Mindenesetre a történtek és a hely ellenére is; jól esett kiérnie a sötétből. Csodás volt a kis rét, melyet a virágok tarkítottak, és egy-egy kis lepke szálldogált fölöttük.
"Szóval itt vagy, leányom"- hallotta agyában Sailros hangját - "Remélem, tetszik neked ez a környezet, hiszen itt kell majd töltened sok idődet."
"Mennyit..? Miért..? Azt mondtátok, hamarosan visszajuttattok a Földre!" - esett kétségbe a lány, mert az agya hátuljában ott tárolta az erdőben folytatott eszmecserék eseményét is.
"Mindennek el fog jönni az ideje. Innen úgysem tudsz megszökni, ezért nem zárunk be sehova. Minket érdekel az emberi faj, hát most elhoztunk egyet. Majd kiderül, hogyan végződik ez a kaland. De most jöjj velem, mert Lodorum látni szeretne."
Azzal sajnos maguk mögött hagyták a gyönyörűséges rétet, a napsütést, a "boldogságot"..... És vissza a neonfényes járatokon az űrlények központjába, hogy újabb kihallgatáson vehessen részt. Vagy esetleg kísérletezzenek rajta, vagy ki tudja, ezek mit akarnak!? Liana egyre jobban elkezdett félni, bizony féltette életét. Mostmár egyáltalán nem bízott meg ebben a népben, vendéglátói helyettt fogvatartóivá váltak, ami egyáltalán nem volt vicces. Sailros egy fémszínű ajtót nyitott ki előtte, és betuszkolta a mögötte lévő helyiségbe, ahol mozgásérzékelős világítás volt. A szoba közepén egy acéllemez asztal állt, és kezével intett Lianának, hogy feküdjön csak fel rá egész nyugodtan, majd biztos, ami biztos, hevederekkel rögzítette rá.
"Nyugodj meg, nem fog semmiféle bántódásod esni, ha közreműködsz velünk!"
"Nem erről volt szó! Nem kísérletezésről beszéltél, hanem arról, hogy a különös képességeket veszitek vissza."
"Nem beszéltem én semmiről, talán most beszélek? Valamivel le kellett csitítani, mert a magadfajták hajlamosak a hisztériára, és mi nem viseljük el azt, az olyan egyedeket általában likvidáljuk, mert Lodorumot idegesíti, és mi tagadás engem is! Így hát maradj csak nyugton, kis hölgy!"
Majd eltávozott a helyiségből, és Liana egyedül maradt a neonok zúgásával.
"Egészen hasonló a földi világításhoz ez a vacak.." - gondolta. De ebből a révedezésből valami különös zaj zökkentette ki, mint amikor hirtelen a vákuumot levegő tölti ki, ahhoz hasonló pukkanást hallott, és........
18.
......teljes életnagyságban ott termett előtte Tóbiás! A lány nem bírt megszólalni sem, el sem tudta képzelni mi történik!? Az űrlények egy számára ellenszenves alakkal próbálják terrirozálni? Vagy mi!? Ijedtében még a hangja is cserbenhagyta, mert még felsikoltani sem volt ereje meghökkenésében.
"Miért éppen ezzel az alakkal terrorizáltok, bármilyen szörny vagy sárkány jöhetne, de éppen ez!!??"
Nem kapott választ a gondolati kiáltására, de furcsa.. Ellenben az előtte álló alak megszólalt, mozgott a szája, és beszélt!
- Szia, Lianácska. Úgy döntöttem, eljövök érted, hiszen nem élheted le az életed ezen a csúnya bolygón, családot, barátot, szerelmet hátrahagyva.
Liana már bírt (volna) sikítani, de Tóbiás idejében a szájára szorította a kezét.
- Meghibbantál? - kérdezte suttogva - Még az kéne, hogy ezek bejöjjenek, és mindent elrontsanak!
Liana kezdte már kicsit kapiskálni a dolgokat. Lehet, Tóbiás valódi? Mert ő normálisan beszél..... Biztos tényleg terrorizálni akarják az ufók, és idehozták utána!?
- Hogy kerülsz te ide? - kérdezte óvatosan mégis..
- Mondom, érted jöttem, kicsilány. Haza kell mennünk, hiszen már a fél Föld téged keres - vigyorgott - de tán én a legjobban.
- Na elhiszem.. De ha nem az űrlények viccelnek velem... Mondd csak, hogy kerülsz te ide?
- Erre nincs most időnk, de hamarosan úgyis mindent megértesz. Tudod néha én is eszkábálok ezt-azt.
Ezzel Tóbiás kiszabadította a hevederek fogságából.
- Milyen szexi az overallod - nem állta meg, hogy ne nevessen, vagy az ő alakjához illő szóval: ne röhögjön a lányon. Lianát egyenesen irritálta ez az alak. De úgy döntött, hogyha itt marad, akkor biztos halál vár rá. De ha ez a fiú valóban ide tudott valahogy jönni a Földről, talán van rá remény, hogy vissza is tud menni, és arra is, hogy őt is elviheti magával..
Tóbiás az ajtóhoz lopakodott, ajka elé tette a mutatóujját mutatva, hogy csöndesen, és így suttogta:
- Sajnos itt teremni itt tudtam, de muszáj vagyunk innen kijutni a szabadba ahhoz, hogy vissza is tudjunk menni. Pontosabban az erdőbe kell mennünk.
- Úgy vigyázz, hogy ezek gondolati úton társalognak. Tehát próbáld a tudatodat kitisztítani, ha a közelünkben van egy ne tudják kiszagolni mit tervezünk..
Tóbiás bólintott, és az ajtóhoz lépett, ami szerencsére nem volt bezárva. Úgy voltak vele tényleg a lények, hogy úgysincs itt hova menekülni, kár bezárni. A hevederek pedig azért kellettek, hogy ott maradjon azon az acél vizsgálósztalfélén fekve, mert ki tudja mi a szándékuk vele. Talán felboncolni, hogy tanulmányozzák a szerveit? Vagy az emberi test anatómiáját..? Ki tudja. Liana még a gondolatba is beleborzongott a fenti kérdésre mi is lehet a válasz.. Inkább követte Tóbiást, bízott benne, hogy csak nem akarhat rosszat, hátha tényleg visszafelé is működik az utazási technikája.
A folyosón viszont nem volt világítás, és mozgásérzékelő sem. így aztán "szép" lesz innen kijutni! De Tóbiás mindenre felkészült: zsebéből hamar előrántott egy kis csőlámpát, ami arra azért elég volt, hogy lássák maguk előtt az utat. Így is igen lassan, és körültekintően lehetett haladni, mert ki tudja miféle veszélyek, meglepetések várhatnak még rájuk.. Liana a falhoz lapult, lélegzetet is alig mert venni. Hátha ezek még azt is meghallják. És hirtelen valóban alig bírta ki, hogy fel ne sikoltson, annyira furcsa, nyúlós dologba mélyedtek bele az ujjai a falba, hogy talán ha gyengébb a szíve, hát menten infarktust kap, de szerencsére csak levegőt venni "felejtett el" az ijedelem hatására, és persze egyből az a gondolat cikázott át az agyán, hogy na tessék, mégsem sikerült a megmenekülés!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése